Kedves Fivérem!

Szomorúan tájékoztatlak, hogy jelen soraimat a betegágyamból kikelve vetettem papírra. Az életem csak egy hajszálon múlott, de azt hiszem kifejezetten nagy szerencsém volt, hogy ilyen könnyen megúsztam ezt az esetet. Sajnos kedves hátasom Rozsdás már nem volt ilyen szerencsés.
                Sérüléseim akkor szereztem, amikor is szemtől szembe kerültem a bestiával. Ismét jó nyomot találtunk és végre minden adott volt, hogy elpusztítsuk a rettegett fenevadat. A ’Végvártól keletre elterülő Selyem-réten végre sikerült megpillantanunk az állatot a maga szörnyű valójában. Amikor már látótávolságba kerültünk a kutyák hátrálni kezdtek, és a lovaink is nyugtalanná váltak. Némelyik fiatalabb paripa meg is ugrott a lovasa alatt, de azért sikerült kordában tartani őket. Valami megmagyarázhatatlan félelem vett erőt minden állaton, és be kell valljam, ez a félelem rám is átragadt. Ennek ellenére, mind tudtuk, hogy ez egy igen kedvező alkalom az állat kilövésére. Mindnyájunk kezében már ott volt a karabély, hogy lóhátról is tüzelhessünk. Először a Báró vágta a lova véknyába a rézsarkantyúját, majd én is követtem, ez után a velünk lévő további kilenc vadász is vágtára ösztökélte a hátasát. Talán a félelmünket ellensúlyozandó, de hangosan kurjongatva, csatakiáltást üvöltve fogtunk az üldözéshez. Ez bátorítólag hatott mindenkire, még a kutyákra is, hiszen ők is követtek minket. Két hét üldözés után végre megláthattam a prédát. Sohasem volt még szerencsém ehhez fogható vadállathoz. A bestia akkora volt, mint egy medve, de testalkatában inkább kutyafélére, vagy farkasra hasonlított. A bundája szénfekete színű volt, mely nagyobb kötegekbe tapadt a ráragadt sártól. A fegyverét legelébb Lackfy uram sütötte el, mire az állat szőréből porfelhő szállt fel, egyértelműen jelezve a találatot. Ezen megbátorodva a Báró is lőtt, de közben a vad is felocsúdott és előbb ügetve, majd végül már rohanva a közeli szálerdő felé menekült. Mi utána vetettük magunkat a rengetegbe, de sajnos a fák közt eltávolodtunk egy kissé egymástól. Ekkor szereztem a sebesülésem. Mintha a semmiből tört volna elő tombolva támadt nekem a gyilkos bestia. Lovastól borított fel, olyan erővel esett nekem, szegény Rozsdás még azelőtt kimúlt, hogy földet értünk volna, mert a rettenetes állkapocs szörnyű harapása a torkát érte. Szerencsére a lábam még időben ki tudtam szabadítani a kengyelből, így nem zuhant rám a hátasom. Elsütöttem a karabélyt és el is találtam vele a dögöt, de nem történt semmi. A hátamra estem, vér, avar is rothadó hús szagát éreztem. A fenevad minden bizonnyal korábban valami dögből lakmározhatott. Nagyon beütöttem a fejem szédelegtem, de sikerült a nyeregkápából kiszabadítanom a kétcsövű mordályom, és ki is lőttem mind két csövet. Minden bizonnyal nedves lehetett a puskapor, mert a lövés nyomán nem történt semmi. Próbáltam feltápászkodni, de mielőtt a talpam alá vehettem volna a földet, a rettenetes állat felém csapott a karmaival és végighasította zubbonyom és a felsőtestem. Megint hanyatt estem, azzal ütöttem a fölém tornyosuló szörnyűséget, ami a kezem ügyébe került, először a mordályt vágtam hozzá, majd a lopótökből készült kulacsom, melybe még a ’Végvári plébános töltött szentelt vizet, hogy szerencsés legyen a vadászat. A lopótök szétloccsant a bestia fején, de ez után megdöbbenésemre békén hagyott. Megrázta magát, mint mikor a vizslák kijönnek a vízből, majd olyan hevesen kezdte vakarni a fejét, ahol a kulacsom eltalálta, mintha bolha vagy rüh kínoznám ez után elrohant. Szerencsémre a Báróék a közelben voltak és ellátták a sebeim, de az üldözést nem folytathattuk. Rettenetesen sajnálom kedves lovam halálát, ha ma nem őt éri az első harapás minden bizonnyal most csak a halálhíremet olvashatnád. Amint megtudok valamit, ismét írok.

Szerető fivéred:                                                                                                

András