Kedves Fivérem!

Ma ismét tollat ragadtam, hogy beszámolhassak neked a felgyorsult eseményekről. Végre használható, követhető nyomra leltünk, de sajnos nem tudtuk elpusztítani a bestiát. Igazság szerint megpillantanunk sem sikerült, de ilyen közel még nem voltunk a fenevadhoz.
                A hajtóvadászaton szinte minden hadra fogható férfi részt vesz, napról napra egyre többen vagyunk, az emberek ugyanis elunták az állandó rettegést. Éjszaka nem üldözzük a prédát, talán ha kissé vakmerőbbek lennénk már sikerült volna elpusztítanunk ezt, titokzatos pokolfajzatot, amely már annyi szenvedést zúdított erre a békés vidékre. A kutyákra nem hagyatkozhatunk, nem fognak szagot, vagy talán az elemi félelem annyira erős együgyű lelkükben, hogy nem merik követni a nyomot. Pletykálták a ’Végvári fogadóban, hogy legutóbb Oláhországban csapott le a dög, egy pásztort ragadott el. A szerencsétlen legényből csak néhány véres rongy maradt, a Domu Novo-i pópa azt temette el. Mi a Báróval éppen a pópához tartottunk, amikor is a kísérőink friss nyomokra leltek a közeli bozótban. Nagytestű állat csörtethetett, olyan széles ösvényt vágott, mint egy borjú, nem igazán akarhatott rejtőzködni, mert annyi nyomot hagyott, hogy már megörültünk, hogy végre puskavégre kaphatjuk és véget vethetünk ennek a szörnyű históriának. Egészen az erdő mélyéig követtük a letört ágakkal és feltúrt avarral szegéjezett erdei csapást mire egy tisztásra értünk. Aggasztó volt, hogy időközben a kutyáink is egyre bizonytalanabbak lettek, le lemaradoztak tőlünk. Mire felocsúdtam azt vettem észre, hogy az erdő, mely ebben a napszakban mindig csupa madárfütty és élet teljesen csendes és halott körülöttem. Az ember jelenléte nem riasztja meg ennyire az erdő vadjait, sőt ellenkezőleg, az óvatos állatok ilyenkor egymást figyelmeztetik érkezésünkre, de most síri csend honolt a tájon. Tudtuk, hogy közel van a bestia, mindnyájan töltött fegyverrel vágtunk át a bozóton, nem is láttuk egymást csak a kiáltásunkkal jeleztük merre vagyunk. Úgy fésültük át a csalitost, mint mikor sebzett medvét üldözünk, de most még óvatosabbak voltunk. Végül mégsem ejthettük el a vérszomjas teremtményt, mert egy hatalmas állati üvöltés belénk fagyasztotta a vért. Engem levert a víz, és azt hittem, hogy a földbe gyökerezik a lában. Hallottam, amint egy hatalmas test ágakat összetörve vágtat a bokrok közt, de egyikünk sem látta a gyilkos állatot. Pelsőcy uram ugyan elsütötte a flintáját, de bár ne tette volna, egy Vendel nevű derék legényt, az egyik hajtónkat találta el a golyó. A golyó a bal farpofáját érte, nagy szerencse, hogy nem a gerincét roncsolta össze. Csúnyán vérzett a seb, de úgy néz ki Istennek hála megmarad a hajtónk. A baleset véget is vetett az üldözésnek, melyben egyszerre voltunk üldözők és üldözöttek. Őszintén szólva, nem bánom, hogy nem eredtünk a nyomába. Az az üvöltés még azóta is itt zúg a fejemben, ha rágondolok, még mindig gyomorgörcsöm van a félelemtől. Nem hasonlított semmi általam ismert állat hangjára az a szörnyű ordítás, remélem, legközelebb már csak akkor hallom mikor elejtjük ezt a rémes jószágot. Mire visszaértünk ’Végvárra a sebesülttel, a pandúrok már vártak minket a kastély udvarán. Tájékoztatták a Bárót, hogy bizonyos oláh asszonyokat fogtak el a határ közelében, kik megfelelő dokumentumokkal nem tudták igazolni magukat. Mivel a csempészmesterség nem épp női szakma, a pandúrok is megsejthettek valamit, mert nem a tömlöcbe zárták az asszonyokat, hanem a birtokra hozták őket. Az asszonyok aztán elsírták a bánatukat, hogy az otthonaikból kergették el őket a saját szomszédjaik. A hegyeken túl ugyan is szárnyra kelt a hír, hogy a fenevadat egy boszorkány hívta egyenesen a pokol mélyéről, hogy a tisztességes emberek elpusztítására törjön. A babonás oláh parasztok gyorsan elhitték a pletykát és sok özvegyasszonyt, meg vénasszonyt üldöztek el. Mihamarabb el kell ejtetnünk a vadat, mielőtt még valakinek ismét bántódása esik.

Szerető bátyád:

András