Kedves Fivérem!

Örömmel értesítelek, hogy sebeim, lassan de biztosan gyógyulnak. A fájdalmak alábbhagynak és ma holnap talán újra nyeregbe ülhetek, azaz csak ülhetnék, ha hű lovam nem ért volna olyan szörnyű véget. Őszintén szólva a testem gyógyul ugyan, de a lelkem nem halad ilyen ütemben,
                               Majd minden nap rémálmok gyötörnek. Látom magam előtt e bestiát, érzem a rohadás szagát, amely csapzott bundájából árad, látom a szemében azt a szörnyű fényt, amit egy erdei vad szemében sem láttam soha. Nem verem nagydobra, de én is támogatom a Bárót a tervében. Én nem ismerem ezt a „tudós” asszonyt, de az egész környék ismeri a nevét és babonás tisztelettel beszélnek róla. Mindenképp szeretnék ott lenni ’Madarason, amikor végre beszélhetünk a látóval. Talán az ő tudása, ha létezik egyáltalán, közelebb visz minket a megoldáshoz. Nem tudok együtt élni ezekkel a rémálmokkal sem. Van, hogy arra ébredek, hogy hideg verejtékben fekszem az ágyon és lőpor szagát érzem az orromban. Remélem, hogy az idő enyhíti ezt az állapotot. Minden nap fohászkodom az Úrhoz, hogy vessen véget ennek a szörnyűségnek. A tehetetlenség is megbénít, annyira nehéz elviselni, hogy még mások egészségesen járják a vidéket, én addig a szobába zárva vagyok kénytelen várni. Ne haragudj, kedves Öcsém, hogy pont neked panaszkodom erről, de most érzem csak át igazán mindazt, amin átmentél a sebesülésed után. Igyekszem követni a jó példád és próbálom így is hasznossá tenni magam. Rengeteget olvasok, így próbálom segíteni a vadászatot. Időközben sikerült beszerezni néhány okkult könyvet innen-onnan, a nagyrészük német nyelven íródott, így kissé megkopott nyelvtudásomat is tudom pallérozni a régi fóliánsokat lapozgatva. Ugyanakkor azt is be kell ismernem, hogy továbbra sem sikerült közelebb jutnom a válaszhoz. A legtöbb könyv csupán mítoszok, ősi mesék gyűjteménye és nem igazán ad gyakorlati tanácsot, hogy mi a teendő, ha túlvilági lényeket üldöz az ember. Gyakran felmerül bennem az a kérdés is, hogy egyáltalán földöntúli jószág nyomára bukkantunk-e. Mindenesetre diszkréten kezeljük a dolgot és próbáljuk elkerülni annak a látszatát, hogy teljesen megőrültünk. Magam is olvastam a Canis Infernusról, a mitikus fenevadról, melyet korábban már említettél a leveledben. Sajnos a szöveg csak igen nehezen értelmezhető, mivel az egyik könyv kézzel írott széljegyzete volt. Németül íródott ugyan, de mind a mondatszerkesztésből, mind pedig a helyesírási hibákból arra következtetek, hogy nem az anyanyelvén írt a szerző. A sorokból azt hámoztam ki, hogy a Canis Infernus nem csupán egy rosszakaratú szellemlény, hanem hús vér szörnyeteg, melyet egy tisztátalan lelkű ember teremt a földön egy bonyolult szertartással. A rítus leírása igen hiányosnak tűnt, de a lényegét azt hiszem sikerült megértenem. Az ártó szándékú egyénnek egy hetedikként született szuka, hetedik kölykét a születését követő hetedik napon fel kell áldoznia az alvilág szellemeinek. Ez az áldozat úgy történik, hogy a kiskutyát az adott napon, az igéző belefojtja egy fekete kakas edénybe folyatott vérébe. Ezt követően az eb tetemét el kell ásni a keresztútnál, és ha a szertartás elnyerte a plútói mélység urainak kegyét, akkor hét éjjel eltelte után pontban éjfélkor feltűnik a bestia, hogy idéző gazdája szolgálatára álljon. A leírás szerint a török időkben egy különösen gonosz szpáhi efféle kutyával vadászott szerte a Balkánon. Engem elfog a rettegés, ha belegondolok, hogy ilyen jelenséggel lehet dolgunk. Egy biztos, hogy nem vérmedve, vagy veszett farkas járja az erdőket. Végére kell, hogy járjak a történteknek. Kívánom neked a legjobbakat kedves Öcsém és zárom soraim.

Szerető Bátyád:

András