Nem szoktam felelőtlenül vezetni, de azon a délelőttön a lóverseny lázában égtem. Nem is volt semmi probléma addig amíg az autópályán mentem. A sebességmérő szinte sohasem ment 160 km/h alá. Az egyik alsóbbrendű úton azonban cserbenhagytak a reflexeim. A pillanat tört része alatt kész volt a baj. Elém ugrott egy szarvas és én elkaptam a kormányt. Az ütközést elkerültem, de sajnos már nem sikerült stabilizálnom a kocsi menetirányát. Három útszéli kerítésoszlopot gyalultam le, a negyedik megpördített, majd a Jaguár háromszor fordult át, úgy hogy végül a tetején állt meg. Ez után minden bizonnyal sokkot kaphattam mert volt egy kis filmszakadás. A következő képem az hogy, állok a kocsi mellett fogom a fejem és annyira görcsöl a gyomrom mint még soha. Szerencsére egy Vauxhallos fickó megállt. A legnagyobb meglepetésemre viszont nem jött oda hozzám, egyből a kocsit nézegette. Ekkor láttam, hogy még mindig bent vagyok és ott lógok a biztonsági övön. Pánikba estem és legszívesebben ordítottam volna, de meg sem bírtam szólalni. Milyen érdekes, hogy a test törvényei még ebben a köztes létben is mennyire meghatározóak.
Teljesen elvesztettem az időérzékem, nem tudom, hogy a mentősök fél perc vagy fél óra után érkeztek meg. Szerencsémre időben kiszedtek a kocsiból és pikk pakk úton voltunk a kórházba. Csupa vér voltam, már mint a fizikai testem csupa vér volt. Azt mondják, hogy ha az ember rádöbben, hogy le kell adni a szerelést, akkor először tagad utána dühöng, alkudozik, meg ilyenek. Én egyszerre éreztem mind ezt. Amikor a mentő megállt én is be akartam menni, de valaki megrántotta a karom, egy kéz húzott vissza. Hátrafordultam és láttam, hogy egy mentős egyenruhát viselő fickó fogta meg a karom. Elsőre megdöbbentem és nem tudtam feldolgozni a helyzetet. Mígnem felismertem a mentőst.
-Nagyapa!?- kiáltottam fel megdöbbenve, mire az öreg csak mosolygott. Jobb színben volt mint az utolsó éveiben és szerintem fiatalabbnak is tűnt. Szerettem volna megölelni, megrázni a kezét, de mikor hozzáértem volna egyszer csak eltűnt. Kiugrottam a mentőből és fürkészőn néztem körbe, ismét látni akartam a nagyapám, hiszen ő volt most az egyetlen stabil pont, éppen úgy mint évekkel ezelőtt amikor gyerekcsínyeket kiagyalva töltöttük az iskolai szünidőt náluk a vidéki házban. Már azt hittem, hogy csak a szemem káprázott, de ekkor megint megláttam őt. Fekete öltönyt viselt és ott állt a bejáratnál. Engem nézett az élő mosolygós szemeivel, majd lassan megfordult és elindult befelé. Én utána mentem, futottam, hogy utolérjem, de mire beléptem az ajtón már megint nem volt sehol. Körbehordoztam a szemem a folyosón, de csak néhány lábadozó beteg próbált sétálni az infúziós állvánnyal. Ott álltam tanácstalanul, mikor egyszer csak meghallottam a lift ajtót. Az a kis csengő szerű hang jelezte, hogy páternoszter új utast vár. Beléptem, mert azt gondoltam, hogy hátha Ő is a liftet használta. Mikor rám csukódott az automata ajtó úgy indultam el, hogy nem nyomtam meg egy gombot sem, nem tudtam, hogy felfelé vagy lefelé megyek. Megfordultam és a liftbe szerelt tükörben próbáltam megnézni magam, hogy hogyan festek. Először láttam magam a baleset után. Teljesen normálisan néztem ki, pont úgy mint mikor elindultam. Belenéztem a tükörképem szemébe, de onnan nem a saját szemem nézett vissza. Az a két szem nézet vissza rám, amelynek a színét annyi év után már fel sem tudtam idézni. Nem az én arcom láttam, hanem azt az arcot amely mindig mosolygott, mikor az unokák beléptek a kertkapun. Nem a szürke gyapjúöltöny volt a tükörképen, hanem egy régi kiszolgált narancssárga kardigán, pont olyan mint az Övé. Annyira élő volt, és annyira nyugalmat sugárzó. Megpróbáltam megölelni, de nekiütköztem a hideg üvegnek és ezután már megint magamat láttam.
Ekkor a csilingelő hang jelezte, hogy megérkeztünk és kinyílt az ajtó. Nem tudtam, hogy mire számítsak, talán az angyalok kara skálázik, vagy az ördögök bandája feni rám a vasvillát. Kiléptem a liftből és megint egy kórházi folyosón találtam magam. A folyosó végén ott állt a Nagyapám. Elindultam felé, de félúton beláttam a kezelőbe, ahol az orvosok egy csupa vér fickót próbálnak meggyógyítani. Olyan volt a látvány mintha csak a Vészhelyzetben láttam volna. Szerettem volna továbbmenni az Öreg felé, de elnehezültek a lépteim. Megrázta a fejét és annyit mondott:
-Még nincs itt az ideje.
Ekkor éreztem, hogy mindenem fáj, alig bírok mozogni és fekszem. Egy köpenyes fickó pedig azt hajtogatta, hogy "Még nincs itt az ideje". Éreztem, hogy el fogok ájulni, hogy ismét le kell csuknom a szemem, de mielőtt ismét elvesztettem volna az eszméletem ott láttam a nagyapámat az ajtóban. A fejével biccentett és a kezével búcsút intett. Mosolygott mint mindig.
Még három hétig voltam kórházba ezután. Sok fájdalommal járt a gyógyulás, de ha a gyerekeimre nézek tudom, hogy még tényleg nem volt ott az ideje.
