Kedves Fivérem!

Szomorúan tájékoztatlak, hogy jelen soraimat a betegágyamból kikelve vetettem papírra. Az életem csak egy hajszálon múlott, de azt hiszem kifejezetten nagy szerencsém volt, hogy ilyen könnyen megúsztam ezt az esetet. Sajnos kedves hátasom Rozsdás már nem volt ilyen szerencsés.
                Sérüléseim akkor szereztem, amikor is szemtől szembe kerültem a bestiával. Ismét jó nyomot találtunk és végre minden adott volt, hogy elpusztítsuk a rettegett fenevadat. A ’Végvártól keletre elterülő Selyem-réten végre sikerült megpillantanunk az állatot a maga szörnyű valójában. Amikor már látótávolságba kerültünk a kutyák hátrálni kezdtek, és a lovaink is nyugtalanná váltak. Némelyik fiatalabb paripa meg is ugrott a lovasa alatt, de azért sikerült kordában tartani őket. Valami megmagyarázhatatlan félelem vett erőt minden állaton, és be kell valljam, ez a félelem rám is átragadt. Ennek ellenére, mind tudtuk, hogy ez egy igen kedvező alkalom az állat kilövésére. Mindnyájunk kezében már ott volt a karabély, hogy lóhátról is tüzelhessünk. Először a Báró vágta a lova véknyába a rézsarkantyúját, majd én is követtem, ez után a velünk lévő további kilenc vadász is vágtára ösztökélte a hátasát. Talán a félelmünket ellensúlyozandó, de hangosan kurjongatva, csatakiáltást üvöltve fogtunk az üldözéshez. Ez bátorítólag hatott mindenkire, még a kutyákra is, hiszen ők is követtek minket. Két hét üldözés után végre megláthattam a prédát. Sohasem volt még szerencsém ehhez fogható vadállathoz. A bestia akkora volt, mint egy medve, de testalkatában inkább kutyafélére, vagy farkasra hasonlított. A bundája szénfekete színű volt, mely nagyobb kötegekbe tapadt a ráragadt sártól. A fegyverét legelébb Lackfy uram sütötte el, mire az állat szőréből porfelhő szállt fel, egyértelműen jelezve a találatot. Ezen megbátorodva a Báró is lőtt, de közben a vad is felocsúdott és előbb ügetve, majd végül már rohanva a közeli szálerdő felé menekült. Mi utána vetettük magunkat a rengetegbe, de sajnos a fák közt eltávolodtunk egy kissé egymástól. Ekkor szereztem a sebesülésem. Mintha a semmiből tört volna elő tombolva támadt nekem a gyilkos bestia. Lovastól borított fel, olyan erővel esett nekem, szegény Rozsdás még azelőtt kimúlt, hogy földet értünk volna, mert a rettenetes állkapocs szörnyű harapása a torkát érte. Szerencsére a lábam még időben ki tudtam szabadítani a kengyelből, így nem zuhant rám a hátasom. Elsütöttem a karabélyt és el is találtam vele a dögöt, de nem történt semmi. A hátamra estem, vér, avar is rothadó hús szagát éreztem. A fenevad minden bizonnyal korábban valami dögből lakmározhatott. Nagyon beütöttem a fejem szédelegtem, de sikerült a nyeregkápából kiszabadítanom a kétcsövű mordályom, és ki is lőttem mind két csövet. Minden bizonnyal nedves lehetett a puskapor, mert a lövés nyomán nem történt semmi. Próbáltam feltápászkodni, de mielőtt a talpam alá vehettem volna a földet, a rettenetes állat felém csapott a karmaival és végighasította zubbonyom és a felsőtestem. Megint hanyatt estem, azzal ütöttem a fölém tornyosuló szörnyűséget, ami a kezem ügyébe került, először a mordályt vágtam hozzá, majd a lopótökből készült kulacsom, melybe még a ’Végvári plébános töltött szentelt vizet, hogy szerencsés legyen a vadászat. A lopótök szétloccsant a bestia fején, de ez után megdöbbenésemre békén hagyott. Megrázta magát, mint mikor a vizslák kijönnek a vízből, majd olyan hevesen kezdte vakarni a fejét, ahol a kulacsom eltalálta, mintha bolha vagy rüh kínoznám ez után elrohant. Szerencsémre a Báróék a közelben voltak és ellátták a sebeim, de az üldözést nem folytathattuk. Rettenetesen sajnálom kedves lovam halálát, ha ma nem őt éri az első harapás minden bizonnyal most csak a halálhíremet olvashatnád. Amint megtudok valamit, ismét írok.

Szerető fivéred:                                                                                                

András

Kedves Fivérem!

Ma ismét tollat ragadtam, hogy beszámolhassak neked a felgyorsult eseményekről. Végre használható, követhető nyomra leltünk, de sajnos nem tudtuk elpusztítani a bestiát. Igazság szerint megpillantanunk sem sikerült, de ilyen közel még nem voltunk a fenevadhoz.
                A hajtóvadászaton szinte minden hadra fogható férfi részt vesz, napról napra egyre többen vagyunk, az emberek ugyanis elunták az állandó rettegést. Éjszaka nem üldözzük a prédát, talán ha kissé vakmerőbbek lennénk már sikerült volna elpusztítanunk ezt, titokzatos pokolfajzatot, amely már annyi szenvedést zúdított erre a békés vidékre. A kutyákra nem hagyatkozhatunk, nem fognak szagot, vagy talán az elemi félelem annyira erős együgyű lelkükben, hogy nem merik követni a nyomot. Pletykálták a ’Végvári fogadóban, hogy legutóbb Oláhországban csapott le a dög, egy pásztort ragadott el. A szerencsétlen legényből csak néhány véres rongy maradt, a Domu Novo-i pópa azt temette el. Mi a Báróval éppen a pópához tartottunk, amikor is a kísérőink friss nyomokra leltek a közeli bozótban. Nagytestű állat csörtethetett, olyan széles ösvényt vágott, mint egy borjú, nem igazán akarhatott rejtőzködni, mert annyi nyomot hagyott, hogy már megörültünk, hogy végre puskavégre kaphatjuk és véget vethetünk ennek a szörnyű históriának. Egészen az erdő mélyéig követtük a letört ágakkal és feltúrt avarral szegéjezett erdei csapást mire egy tisztásra értünk. Aggasztó volt, hogy időközben a kutyáink is egyre bizonytalanabbak lettek, le lemaradoztak tőlünk. Mire felocsúdtam azt vettem észre, hogy az erdő, mely ebben a napszakban mindig csupa madárfütty és élet teljesen csendes és halott körülöttem. Az ember jelenléte nem riasztja meg ennyire az erdő vadjait, sőt ellenkezőleg, az óvatos állatok ilyenkor egymást figyelmeztetik érkezésünkre, de most síri csend honolt a tájon. Tudtuk, hogy közel van a bestia, mindnyájan töltött fegyverrel vágtunk át a bozóton, nem is láttuk egymást csak a kiáltásunkkal jeleztük merre vagyunk. Úgy fésültük át a csalitost, mint mikor sebzett medvét üldözünk, de most még óvatosabbak voltunk. Végül mégsem ejthettük el a vérszomjas teremtményt, mert egy hatalmas állati üvöltés belénk fagyasztotta a vért. Engem levert a víz, és azt hittem, hogy a földbe gyökerezik a lában. Hallottam, amint egy hatalmas test ágakat összetörve vágtat a bokrok közt, de egyikünk sem látta a gyilkos állatot. Pelsőcy uram ugyan elsütötte a flintáját, de bár ne tette volna, egy Vendel nevű derék legényt, az egyik hajtónkat találta el a golyó. A golyó a bal farpofáját érte, nagy szerencse, hogy nem a gerincét roncsolta össze. Csúnyán vérzett a seb, de úgy néz ki Istennek hála megmarad a hajtónk. A baleset véget is vetett az üldözésnek, melyben egyszerre voltunk üldözők és üldözöttek. Őszintén szólva, nem bánom, hogy nem eredtünk a nyomába. Az az üvöltés még azóta is itt zúg a fejemben, ha rágondolok, még mindig gyomorgörcsöm van a félelemtől. Nem hasonlított semmi általam ismert állat hangjára az a szörnyű ordítás, remélem, legközelebb már csak akkor hallom mikor elejtjük ezt a rémes jószágot. Mire visszaértünk ’Végvárra a sebesülttel, a pandúrok már vártak minket a kastély udvarán. Tájékoztatták a Bárót, hogy bizonyos oláh asszonyokat fogtak el a határ közelében, kik megfelelő dokumentumokkal nem tudták igazolni magukat. Mivel a csempészmesterség nem épp női szakma, a pandúrok is megsejthettek valamit, mert nem a tömlöcbe zárták az asszonyokat, hanem a birtokra hozták őket. Az asszonyok aztán elsírták a bánatukat, hogy az otthonaikból kergették el őket a saját szomszédjaik. A hegyeken túl ugyan is szárnyra kelt a hír, hogy a fenevadat egy boszorkány hívta egyenesen a pokol mélyéről, hogy a tisztességes emberek elpusztítására törjön. A babonás oláh parasztok gyorsan elhitték a pletykát és sok özvegyasszonyt, meg vénasszonyt üldöztek el. Mihamarabb el kell ejtetnünk a vadat, mielőtt még valakinek ismét bántódása esik.

Szerető bátyád:

András

Kedves Fivérem!

Sajnos az elmúlt napok eseményei semmi jóval nem kecsegtettek minket. A vadászat igazi rémálommá kezd válni, a kívánt szórakozás helyet sajnos egy nagyon baljós eseménysorozatba keveredtünk.
                A fenevad ismét lecsapott, de ezúttal ember volt az áldozat. A Fekete-völgy egyik tanyáján történt a tragédia nem messze attól a helytől ahol korábban a nyomokat megtaláltuk. Az áldozat egy idős oláh özvegyasszony volt, a családja talált rá, pontosabban arra, ami maradt belőle a támadás után. Kárpáthy Báró uram azonnal a törvényszéki doktorért küldetett, de ő sem tudta megmondani, hogy mi végezhetett az öregasszonnyal. A holttest annyira eltorzult, hogy csak a test közelében megtalált, kereszt medálról sikerült azonosítani az áldozatot. Az ügyre felfigyelt a vármegyei törvényhatóság is és a kormányzó őméltósága is meg fog érkezni az elkövetkező napokban. Bízom benne, hogy a közelben állomásozó regiment bakái is a segítségünkre lesznek. Egyértelmű, hogy le kell vadásznunk ezt a fenevadat, mert félő, hogy valakinek ismét baja esik. A környéken szinte mindenki fegyverrel jár. Az urak és a polgárok puskát, pisztolyt vesznek magukhoz, ha kénytelenek a házukból kilépni, a parasztok pedig fejszét, baltát, vasvillát ragadnak, ha el kell indulniuk. Azt kell, hogy mondjam, hogy az egész járásban eluralkodott a pánik. Az emberek félnek, és attól tartok, hogy az nem szül jót, ha rettegő emberek felfegyverkezve járják a falvakat. Sok helyütt beszélik, hogy előbb utóbb ez a feszített idegállapot ahhoz fog vezetni, hogy kiújulnak a régi sérelmek és a bestia elpusztítása helyett egymást gyilkolják majd le, tehetetlen dühükben az emberek. Én a magam részéről elképzelhetőnek tartom ezt a lehetőséget, ugyanis az egyik közeli falu fogadójában már azt pletykálták, hogy valami kárpátvégvári szegénylegények meggyilkolták egy öreg juhász lányát és a lány anyja rontást küldött az egész környékre. Én nem hiszek ebben a babonás mesében, ugyanakkor be kell látni, hogy az együgyű parasztok könnyen felülnek az efféle pletykáknak. Nincs mese, mihamarabb le kell terítenünk ezt a rémes teremtményt. A vármegyei természetrajzi múzeum munkatársa szerint egy nagytestű veszett medve pusztít, én inkább ebben hiszek, mint a rontásban. Minden esetre a puskám és a pisztolyokat mindig kéznél tartom a tőrömmel egyetemben. A lövedékeket megkaptam és szívből köszönöm őket, néhányat ki is próbáltunk. A szélpuska pedig biztos, hogy jó szolgálatot fog tenni. A helyiek mindig a lelkünkre kötik, hogy vessünk keresztet, ha egy út menti feszülethez vagy egy keresztúthoz érünk. Ha megszállunk egy faluban vagy egy tanyán a háziak, csak akkor engednek minket tovább, ha szenteltvizet tölthetnek a kulacsunkba. Én viszont, ha vadászom inkább bízok a lőfegyverekben, mint a Szentlélek erejében. A jó viszony megőrzése érdekében viszont minden előírást betartunk, hogy a nép támogatását elnyerjük eme furcsa hajsza során. Remélem, levelem jó egészségben talál.

Szerető fivéred:

András

Kedves Bátyám!

Először is bocsánatodat kérem, hogy leveleidre csak most válaszolok. A birtok igazgatása sok időmet és energiámat emészti fel, röstellem, hogy pont a válaszlevél megírására nem volt eddig időm. Soraid nyugtalanná tettek. Remélem, társaiddal együtt sértetlenül kerülsz ki ebből a „kalandból”. Sajnos nem igazán tudok érdemben a segítségedre lenni, de biztosíthatlak, hogy már elküldtem Pált a vármegyei irattár vezetőjéhez, az öreg Kulcsár nagy könyvmoly hírében áll, minden bizonnyal olvasott már valami hasonlóról. Írtam pár sort Krakkóba is, mint tudod Wisnicki dékán igen jó barátom, a természetrajz tudorai már esetleg találkozhattak efféle jelenséggel. Amint megtudok valamit rögtön meg is írom, hogy mihamarabb indulhassatok a fenevad nyomába. Attól tartok, hogy veszélyes küldetésre mentek, imádkozni fogok, hogy épségben kerüljetek haza. Nagyon sajnálom, hogy az egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy veletek tartsak, a háborús sebesülésem sajnos visszatart az efféle férfias elfoglaltságoktól. A magam szerény módján mégis megpróbálok a segítségedre lenni. Küldtem a levéllel néhány saját készítésű puskagolyót, ami ha célt ér szétnyílik a becsapódás után. Egy francia folyóiratban olvastam erről az új típusról, magam készítettem el az elküldött darabokat. A bécsi ismerőseim révén megpróbálok szerezni neked egy szélpuskát is. Tudom, hogy régóta fáj a fogad egy ilyen ismétlőfegyverre, ezért minden ismeretségemet bevetem, hogy küldjenek neked egyet Kárpátvégvárra. A kutyákra minden körülmények közt ügyeljetek és figyeljétek minden rezdülésüket. Ha igaz, amit az oláh parasztok pletykálnak jobb lesz csapdába csalni a bestiát. Ígérd meg, hogy ha csak a kastélyparkba is mész lesz nálad fegyver, mert azok alapján, amit írtál ennek a dolognak a fele sem tréfa. Jó tanácsként még azt is javasolnám, hogy éjszaka semmi esetre se fogjatok hozzá az üldözéshez, minden éjjelt kőfalak közt töltsetek és hagyjatok őrszemet. Amennyiben szükséged van valamire, mielőbb tudasd velem és én mindent megteszek. Aggódva zárom soraim, és kérlek, hogy mindig tudasd velem, hogy mi a helyzet, még akkor is, ha esetleg nem tudnék válaszolni neked.

Szerető öcséd:

Tamás

Kedves Fivérem!

Legutóbbi levelem óta lezajlott néhány esemény, amely kissé nyugtalanítólag hat rám. Nem igazán tudom hová tenni a történteket, és ez a bizonytalanság egyre inkább erőt vesz rajtam. Mint az már minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált előtted a vadászaton nem minden úgy alakult, ahogy számítottam rá.
A Báró birtokán megkezdődött a vadkanhajtás annak rendje és módja szerint. Az első napon gazdag terítékkel büszkélkedhetett a kis csapatunk, általános jó hangulat uralkodott a Kárpáthy vadásztanyán. A második napon, augusztus 6.-án lovon indultunk útnak, hogy a közeli Fekete-bérc közelében egy kapitális szarvasbika nyomára bukkanjunk. Az éjszakát egy kis faluban töltöttük, ahol a helyiek nagy lelkesedéssel fogadtak minket, mivel a környéket már rég óta egy vérmedve tartja rettegésben. Vadásztársaimmal úgy gondoltuk, hogy nem lombozzuk le a derék parasztokat ezért nem is tártuk fel előttük, hogy nem kívánunk a medve nyomába eredni. Másnap reggel azonban nem indulhattunk a szarvas vadászatra, mert az éjjel a medve lecsapott és elragadta Vincze Bálint gazda tehenét. A fenevad minden bizonnyal egy hatalmas ütéssel taglózta le a marhát, hiszen egész éjjel nem hallottunk semmilyen gyanús zajt. Az a tény, hogy a házőrző kutyák sem jeleztek, fölöttébb nyugtalanít. A falu szinte minden portáján nagytestű házőrző ebeket tartanak, néhol többet is, van, amelyik már verekedett medvével, a csendességük igazán aggaszt. Forró nyomon indultunk a faluból a fenevad nyomait követve, de sajnos pár mérföldre a határtól nyomát vesztettük. A Báró időközben hazaküldetett a vérebekért, de mire megérkeztek már késő volt az üldözéshez. Csak abban bízhattunk, hogy ezek a kiváló jószágok még másnap is szagot fognak. Így is történt, végül is a Fekete – bérc közelébe, egy fenyves erdőbe vezettek minket. Mi mindnyájan töltött puskákkal és élesre fent vadásztőrökkel követtük a kutyákat és meg is találtuk a medvét, de a fegyvereinket nem kellett használnunk. Olyat láttam azon a napon augusztus 8.-án amelyre ha rágondolok, még most is kiráz a hideg. Ott feküdt előttünk a hatalmas vérmedve, amit valami még hatalmasabb bestia téphetett szét. Egészen fiatal fiú korom óta járok vadászni, de effélét, vagy akár hasonlót még nem láttam. A bérc túloldalán már Oláhország fekszik, de a Báró jónak látta, hogy lovagoljunk át Domu Novo-ba egy közeli román faluba. A Báró igen jól bírja az ott élők nyelvét ezért nem volt nehéz informálódnunk. A falu jegyzője egy bizonyos Lupescu nevű férfi elmondta, hogy a parasztok szerint sok környékbeli pásztor tűnt el, a nyájakat pedig egy hatalmas termetű vadállat tizedeli, a pásztorkutyák pedig nyüszítve menekülnek el már a szagától is. Miután visszatértünk a birtokra, csak akkor éreztem magam biztonságban, amikor az íróasztalhoz ülve tollat ragadva leróhattam ezeket a sorokat neked. A házigazdánkat még inkább nyugtalanítják a történtek, rögtön a visszatértünk után levelet küldött a kolozsvári és a brassói vadászegylet elnökének, hogy beszámoljon a rendellenes medvetetemről. Az esti vacsoránál aztán felvilágosított minket, hogy mindent megtesz, hogy a vármegye összes vadászát összehívva hajtóvadászaton kapja el a titokzatos bestiát. Természetesen én is részt kívánok venni a vadászaton, a medveölő puskámat megfelelően előkészítettem, ha kell má,r holnap el tudnánk indulni a vadonba, de a Báró egyenlőre bevárja a többieket.
Remélem levelem jó egészségben talál, bízom benne, hogy ezen szokatlan eseményre műveltséged révén kielégítőbb és megnyugtatóbb választ tudsz adni mint én.

Fivéred:

András

Üdvözlök minden kedves vendéget, akit a balsors a web ezen szegletébe vezérelt. Jogosan merül fel benned, hogy mi lenne ez a blog. Tulajdonképpen jelen sorok írásakor még magam sem tudom, hogy hová fog kifutni ez az egész, egy biztos, hogy nem a virtuális asztalfióknak akarom írni az ide felkerülő kis történetszeletkéket. Halovány reményem az, hogy egyszer az ide felkerült posztok egy blogregény félét fognak kiadni. Ez az első próbálkozásom, ugyanis eddig se blogot, sem pedig regényt nem írtam. A fiókban van néhány novella, de azokat se olvasta senki. Felmerül a kérdés, hogy mégis miért csinálom. Nos azért, hogy a szabadidőm kreatívan töltsem el, fejlesszem az íráskészségem a gépelési technikám a jellemem. Ha ezen fasza dolgoknak csak a töredéke bejön már nyert ügyem van. Azért csinálom blog formában, mert így esetleg kívülálló vad idegenek is el tudják olvasni majd mit működtem itt. Halovány reménysugárként pislákol előttem annak a lehetősége, hogy valaha majd építő jelleggel az olvasók is hozzászólnak majd a bejegyzésekhez.

A történetről:

A sztori gyakorlatilag a Ferdinándy testvérek levelezéséből áll majd össze reményeim szerint. Az események a XIX. században játszódnak, egyenlőre a Magyar Királyság területén. Kicsi misztikummal és alternatív történelemszemlélettel fűszerezett eseményekre lehet majd számítani az oldalt böngészve. Nem mondanám, hogy fantasy műfajú az iromány, aki elfekre meg hasonlókra vár az nem jó helyen keresgél, de szeretnék belevinni némi babonát is az események láncolatába. Remélem tetszeni fog majd.

Ha esetleg a levelek írása valami miatt lelassulna, akkor írok mást. Szóval aki szívesen olvas egy lelkes amatőrtől mindenféle butaságokat annak hajrá :)